11. rész - Súlyos titok lakozik a múltban

Az étterem ajtaján belépve azonnal megpillantottam Lily-t, aki az ablak melletti asztalnál ült, virágos pánt nélküli ruhát viselt, hozzá egy magassarkú szandált. Szép volt, minden férfinak megakadt rajta a szeme, aki elhaladt az asztala mellett. S bár férjes asszony volt, örömmel fogadta a bókokat, ami tegyük hozzá, a nőknek igazán jól esik. Oda sétáltam hozzá, és leültem a számomra foglalt székre. Váratlanul jelentem meg mellette, ezzel kisebb ijedtséget okozva neki.

-          A szívbajt hoztad rám! – morgott, s nyomatékosította a haragját.

-          Sajnálom, nem tudtam, hogy előtte telefonálni kell, hogy épp melletted állok. – mosolyogtam. A morcosság eltűnt, és halvány mosoly vette át a helyét.

-          Kialudtad magad? – érdeklődött kedvesen, miközben a limonádéjába kortyolt.

-          Igen, és egy hét szabadság. El sem hiszem, nem is tudom mikor voltam utoljára hosszabb pihenőn. Dolgozom, mint egy robot.

-          Hát tényleg itt volt az ideje, hogy szabadságra menj. És mit fogsz kezdeni ezzel a sok szabadidővel?

-          Ne aggódj, tudom mit kezdjek vele. Lehet, hogy néhány napra hazautazom Wolverhampton-ba. Karácsony óta nem voltam otthon, és az már igencsak több, mint fél éve volt.

-          Ez jó ötlet! Kell egy kis levegő változás. – gondolkodott. Tudtam, hogy fontolgat valamit a fejében, csak nehezen tudja kibökni. – Nem bánt Louis viselkedése? – viszonylag hamar a lényegre tért.

-          Egy kicsit! De nincs okom panaszkodni, vagy megsértődni. Igaza van, belekevertem a saját hülyeségembe, és tartotta értem a hátát. Megértem, hogy elege lett és ki akar szállni. De arra képtelen vagyok, hogy Liam szemébe nézzek és elmondjam neki az igazat. Olyan szánalmasnak érzem magam. Azután biztos, hogy nem szeretnék többé találkozni vele.

-          Pedig nem hazudhatsz neki örökké. És Louis-tól sem várhatod, hogy vállalja a felelősséget a te kavarásod miatt.

-          Tudom, de még nem készültem fel rá, hogy beszéljek vele. Idő kell.

-          Attól félsz, hogy elveszíted? – szíven ütött a kérdés. Hiszen hogyan veszíthetném el azt, aki nem is az enyém?

-          Nincs köze hozzám. - vágtam rá határozottan.

-          Sokkal több köze van hozzád, mint te azt gondolod. Gyerekkorotok óta ismeritek egymást, jóban vagytok. Ki tudja ő hogyan tekint rád. Talán jobban kedvel, mint te azt hiszed.

-          Baromság! Ha kedvelne, akkor nem áradozna a barátnőjéről. Mindegy! Erőt veszek magamon és beszélek vele. Joga van tudni az igazságot. Kár előre azon rágódnom mi lesz, majd kiderül.

-          De beszélj vele, még mielőtt lelépsz Wolverhampton-ba.

Igaza volt, ezt én is tudtam. De még nem bírtam a szeme elé kerülni. Ahogy hazaértem, nagyjából nyolcszor ütöttem be a nevét a telefonomba, de nem tudtam a hívás gombot megnyomni. Kívülről egy hisztis, szerencsétlen nőszemélynek láttam magam, de senki nem tudja min megyek keresztül. Hiszen most bármikor felhívhatom, vagy találkozhatok vele, még ha csak barátként is, de féltem, hogy ha színt vallok és megtudja, hogy milyen hazugságokat találtam ki, akkor nem akar többé látni. És akkor tényleg csak az újságokban láthatom őt. Ezt pedig nem akartam. Mert szükségem van rá, még ha ő nem úgy lát engem, mint ahogyan én őt.

A kilencedik hívás célba ért, és kicsörgött a mobilja. Megijedtem és már az első csörgésnél megbántam. De a számomat kijelzi, így tudja, hogy kerestem. Már letenni készültem, örülve, hogy sikertelen volt a hívás, amikor megszólalt a számomra mindig szépen csilingelő hangja

-          Szia Abi! – szólt bele a tőle megszokott kedvességgel. A szívem a torkomban dobogott, egy hang sem jött ki a számon. – Itt vagy? – kérdezősködött a telefonban. Ennél lejjebb már nem süllyedhetek.

-          Bocsi, csak akadozott a vonal. – jesszus.

-          Jól vagy?

-          Igen, köszönöm.

-          És te?

-          Megvagyok, épp most jöttem ki a zuhanyzóból. Azért vettem fel ilyen későn a mobilt. De ugye nem azért hívtál fel, hogy megkérdezd jól vagyok-e?

-          Hát..nos..miért ne? Hiszen barátok vagyunk, érdeklődhetek a hogyléted felől, nem igaz? – a föld alatt éreztem magam. Mi lett velem? Minden hülyeséget összehadováltam.

-          Végülis igaz, akkor köszönöm az érdeklődésed. Jól esik, hogy gondolsz rám… Mármint, hogy eszedbe jutott, hogy mi van velem. Érted, szóval nem úgy értem, hogy rám gondolsz mindig, csak hogy azért beugrik, hogy én is vagyok. – hasonlóképp beszélt mindenféle badarságot és nevetséges magyarázkodásba kezdett. Nekem volt okom rá, viszont az ő viselkedését nem értettem. – Nincs kedved ma meginni valamit? Persze csak ha ráérsz, meg ha Louis-nak semmi ellenvetése ellene. – ekkor jutott eszembe, hogy mi is volt az eredeti terv. Elmondani az igazat.

-          Hát, igazából… - gondolkodás nélkül vágtam rá a választ. – Nem érek rá. Délután hazautazom Wolverhampton-ba. – nem ment, úgy éreztem megfulladok, ha igent mondok és rábólintok a találkozásra.

-          Ez jó!

-          Micsoda?

-          Én holnap utaztam volna haza, ugyanis van néhány nap pihenőnk. Egyedül utaztam volna, de így mehetünk akár ketten is. – kijelenthetem, hogy a világ legszerencsétlenebb embere vagyok. Menekülök a sorsom elől, ami bokán csap és leterít.

-          De ezt nem értem. Ti elköltöztetek a városból, nem? Ezért nem találkoztunk többé.

-          Nem! Csak eladtuk a házat és a város egy másik pontjára költöztünk.

-          Szóval éveken keresztül egy városban laktunk és mégsem tudtunk egymásról?!

-          Én írtam neked, mint ahogy már említettem, de sosem válaszoltál. Azután feladtam.

-          De a szüleink miért nem mondták, hogy csak a szomszédságunkból költöztetek el, nem pedig a városból? Akkor minden másképp alakult volna.

-          Fogalmam sincs, semmit nem értek. Nem tudom miért nem beszéltek velünk, vagy a leveleidet miért nem kaptad meg. Furcsa dolgok ezek, amikre nem találok magyarázatot.

-          Én sem. – feleltem csalódottan.

-          Háromra érted megyek, az jó?

-          Jó, elkészülök addig.

-          Szia drága Abi!

Már semmit sem értettem. A szüleink bolond játékot űztek velünk. Tudták, hogy jóban vagyunk, mégsem árulták el, hogy Liam még mindig a városban lakik, csak máshol. A leveleimet, ami alapján mindez kiderült volna, nem kaptam meg. Minden másképp alakult volna,  a mai napig barátok lennénk és nem maradt volna ki tizenkét év. Haragudtam, mérges voltam. Mi okuk volt ezt tenni? Talán ez a néhány nap az igazságról szól majd, és mindenki megtudja mi történt az elmúlt években. És Liam is hallja az igazságot velem és Louis-val kapcsolatban.

Összecsomagoltam mindent, bár csak néhány napról van szó, a bőröndöm tele lett. Anglia a hóbortos időjárásáról híres, mindenre felkészültem, ha fúj, ha esik, ha tűz a nap. Liam pontban háromkor meg is érkezett. Segített a bőröndöm cipelésében, majd beültünk az autójába és elindultunk a négy órás, hosszú útra. Számomra biztosan hosszú lesz.

-          Sophia miért nem jött? – érdeklődtem.

-          Dolgozik, éppen Japánban van.

-          Mit csinál Japánban?

-          Modellkedik. Két hetet tölt ott, tegnap este vittem ki a repülőtérre.

-          Értem. Látod, ha nem lennél híres, talán nem járhatnál táncoslányokkal és modellekkel…

-          Ha nem lennék híres, talán boldogabb lehetnék… - megijesztett. Liam nem boldog? Az álmait éli meg, gyönyörű barátnője van, aki látszólag nagyon szereti őt.

-          Mi okod lenne a boldogtalanságra? Hiszen azt csinálod, amit mindig is szerettél volna.

-          Szeretem is, sőt imádom. De szeretnék egy évet, hogy magammal és a családommal foglalkozhassak. Egy évet, amikor utazgathatok, pihenhetek és nem kell semmivel sem foglalkoznom. Hogy úgy igyak meg egy csésze kávét, hogy utána ne kelljen egy újabb fotózásra, megbeszélésre vagy épp próbára rohannom. Hogy hasznos időt tölthessek a szerelmemmel, ne csak néhány órát. De nincs pihenő, talpon kell lenni, teljesíteni kell és mindig mosolyogni. Néha belefáradok ebbe, miért mosolyogjak ha épp sírni lenne kedvem? Miért örüljek, ha épp szomorú vagyok? Színjáték az egész, és nem tehetsz ellene semmit. – szívbemarkoló volt Liam vallomása, ahogyan az élete elégedetlenségéről beszélt. Mi, kívülállók nem tudjuk ezek a srácok min mennek keresztül. Mi a csillogást, a jókedvet és a gondtalan életet látjuk, ami csak egy burok. Azon belül ugyanolyan problémák sorakoznak, mint amilyen a hétköznapi embereknek. Sőt, sokkal nehezebb és megterhelőbb ez az élet, amiben ők élnek.

-          Sajnálom, nem tudom milyen az életed.

-          Nem baj, nem panaszkodom, hiszen azt csinálhatom, amit mindig is akartam, csak néha jól esne egy-egy hosszabb pihenő. És Louis-t miért nem hívtad el magaddal? - váltott témát.

-          Valamit el kell mondanom. – nehéz volt elkezdeni, de tudtam, hogy ez a legmegfelelőbb pillanat rá, sőt a helyzetből adódóan elmenekülni sem tudtam. – Az az igazság, hogy hazudtam neked. De mindenről csakis én tehetek. Szóval, Louis és én sosem voltunk egy pár. Azért találtam ki, mert nagyon rosszul esett, amikor azt mondtad olyan vagyok neked, mint egy testvér. Szerintem egy nő sem szeret ilyet hallani egy férfitől. Hirtelen felindulásból pedig kitaláltam a Louis-val való kapcsolatot az ő tudta nélkül. Kitartott mellettem, és segített. De úgy éreztem és erre ő döbbentett rá, hogy nem csaphatlak be téged és őt sem keverhetem bele tovább a hazug kis játszmámba. Sajnálom! Nem akartam hazudni, pont neked, de úgy beleástam magam, hogy jobbnak láttam, ha tovább csinálom. – Liam csendben volt, hosszú másodpercekig nem szólt semmit. Attól tartottam, hogy kirak az autópálya közepén, és oldjam meg a további utat, ahogy akarom.

-          Köszönöm! – várakozással teli idő után megszólalt.

-          Tessék? Mit köszönsz? – értetlenül álltam a kijelentés előtt, nem ilyen reakcióra számítottam.

-          Azt, hogy őszinte voltál és elmondtad az igazat.

-          Nem haragszol rám?

-          Nem, megértem, hogy rosszul esett és sajnálom, nem akartalak megbántani.

-          Azt gondoltam, ha elmondom többé látni sem akarsz.

-          Ne viccelj már, nélküled nem tudnék élni. – nem tudtam erre mit mondjak. Őt is meglepte, ami kicsúszott a száján, magamról nem is beszélve. Liam néha olyan kijelentéseket tesz, amit nem tudok kezelni, összezavar. Talán ezért is fáj, hogy nem úgy tekint rám, annak ellenére, hogy olykor félreérthető dolgokat mond.

Csendben üldögéltünk egymás mellett. Ő vezetett, az utat figyelte, én pedig a mellettünk elsuhanó fákat és hirdetőtáblákat. Kellemes, július végi idő volt, az ablakokat lehúztuk, így szabadon áramlott be az autóba a meleg levegő. Nem akartam badarságokról beszélni, jobban értékeltem a néma perceket. Szerettem volna tudni, hogy mi járhat Liam fejében. Vajon mit gondolhat, vajon kire gondol? A Japánban dolgozó barátnőjére vagy a szüleire? Esetleg a csapattársaira vagy arra, amit az imént mondott?  Nem tudtam, pedig szerettem volna.

Éreztem, hogy valami szikrázik közöttünk, de aztán elhessegettem a kósza gondolatokat. Liam annyiszor a tudtomra hozta, hogy barátként szeret, viszont néha olyat mondott vagy tett, ami összezavart. Ezért él bennem a remény, hogy egyszer, talán, ő meg én…

Elhagytuk Wolverhampton tábláját. A kijelentése után megszakadt a beszélgetés. Mintha rosszul érezné magát, azért amit mondott. Liam egyre rejtélyesebb volt, és nehezen tudtam kiigazodni rajta. Nem akartam erősködni és kérdezősködni, így hagytam, hogy ha beszélni szeretne, tegye bátran. De nem… És ez megrémített. Nem magyarázta meg azt, hogy miért nem tudna nélkülem élni, nyitott könyvként tárta elém az információt, azt várva, hogy megértsem a lényegét.

-          Lenne kedved beugrani hozzánk? Anyuék olyan régen láttak, biztosan örülnének neked. – vetette fel az ötletet, ezzel megtörve a köztünk uralkodó csendet.

-          Hát nem is tudom, nem akarok zavarni.

-          Akkor oda megyünk először, utána pedig hazaviszlek.

Viszonylag hamar megérkeztünk Liamék házához. A város túloldalán volt, de mégsem túl messze a mi házunktól. Busszal vagy autóval húsz-harminc perc alatt átértünk volna egymáshoz. Egy téglaborítású ház volt, igényes kerttel és elrendezéssel. Nem emlékszem, hogy valaha jártam volna ezen  a környéken. Rendezett utca volt, fákkal, virágokkal. Megálltunk a garázsajtó előtt. Kiszálltunk és bementünk a házba. Liam szülei épp a konyhában beszélgettek, amikor megjelentünk az ajtóban. Sosem felejtem el azt a tekintetet, ahogyan Liam édesanyja nézett rám. A gyűlölet és a harag egyvelege szikrázott a szemében, legszívesebben elfutottam volna. Az édesapja inkább megdöbbent attól, hogy lát engem. Tisztán látszott, hogy nem örülnek nekem, s ehhez sem kell kellett szólalniuk.

-          Sziasztok! – üdvözölte a fiú a szüleit. – Remélem emlékeztek még Abigail-re. Együtt jöttünk haza, gondoltam jöjjön be hozzánk, úgyis olyan régen találkoztatok. Gyönyörű, felnőtt nő lett.

-          Helló Abigail! – nyújtotta felém a kezét Karen, de semmiféle érzelem nem lakozott abban az érintésben.

-          Szia Gauff! – köszöntem az édesapának. Kellemetlennek éreztem a szituációt, szerettem volna elmenni, hogy nem lássam a gyűlölködő tekinteteket. Kihívtam Liam-et az autóhoz és megkértem vigyen haza.

-          Te nem láttad, hogy hogyan néztek rám a szüleid? Úgy éreztem, hogy én vagyok az utolsó ember, akit a házukban akarnak látni, főleg az anyukád.

-          Mi van? Ez nevetséges, csak meglepődtek, hogy láttak.

-          Vak vagy? Mi a fene történt tizenkét évvel ezelőtt. Liam szerintem a szüleink között történhetett valami. Ezért is költöztetek el egyik pillanatról a másikra, és ezért sem kaptam meg a leveleid. Rendben, hogy te nem láttad anyukád tekintetét, de én igen. És az mindent elárult. Nem látnak szívesen, és ennek oka van. Talán ez a pár nap lehetőséget ad arra, hogy kiderítsük az okát. Kérlek segíts nekem! Tudnom kell mi történt akkor, amikor gyerekek voltunk.

-          Igazad lehet! Akkor hajrá, te kérdezősködj otthon, én pedig kutakszom itthon.

Elköszöntem a szülőktől, Liam pedig hazavitt. Megbeszéltük, hogy mindent megteszünk azért, hogy fényt derítsünk az igazságra, mert súlyos titok lakozik a múltban, ami minden bizonnyal minket is szétválasztott…

***

Sziasztok!

Remélem mindenkinek jól telt a Karácsony és kellemes időt tudtatok a családotokkal eltölteni. 

Köszönöm szépen az előző részhez érkezett pipákat és kommenteket. Örültem mindegyiknek, igazán hálás vagyok!

Az ÚJ részhez is várom a KOMMENTEKET és a PIPÁKAT, mindenki véleménye számít, bármilyen formában közlitek velem.

Jó bulizást estére és BOLDOG ÚJ ÉVET MINDENKINEK!

puszi, Cami