2014. január 17., péntek

12. rész - London vagy Japán?


Anyuék örömmel fogadtak, meglepte őket az érkezésem, ugyanis nem szóltam nekik arról, hogy látogatóba érkezem. Az öcsém a tőle megszokott kedvvel és lelkesedéssel fogadott, ami egy „Szia, örülök neked!” és elvonulás a szobájába volt. Bár ez teljesen megtévesztő, hiszen nagyon jó viszonyban vagyunk, mindent elmond, és az elsők között hív fel, ha valami történik vele. A húgom, Elizabeth boldogan szaladt felém. Ő kimutatta a valódi érzelmeit, ami igazán jól esett.
A régi szobám ugyanúgy nézett ki, ahogyan évekkel ezelőtt is. Semmi nem változott, erősebb színekben pompázott a ház, de csak azért, mert néhány hete minden helyiség újra lett festve. Jó volt újra otthon lenni és magam mögött hagyni a zsúfolt nagyvárost. Mivel csak néhány napról volt szó, semmit nem pakoltam ki a bőröndből, csak betettem az ágy mellé és csatlakoztam anyuhoz a konyhában.

-          Nagy meglepetést okoztál nekünk, nem számítottunk rád egyáltalán. De jó, hogy újra itthon vagy kislányom! – ölelt magához édesanyám. Ő mindig örömmel fogad és ki tudja mutatni az érzelmeit. Apu már más dolog, ő is örül, de kevésbé érzelmes, visszafogott típus.
-          Szabadságon vagyok egy hétig, gondoltam eljövök egy-két napra, mit csináljak otthon egyedül?!
-          Jól tetted! És minden rendben a munkahelyeden? – érdeklődött anyu, miközben betette a sütőbe a lasagne-t.
-          Persze, minden a legnagyobb rendben.
-          És a férfiak? – kacsintott anyu.
-          Megvannak, most nincs senki, aki mély benyomást tenne rám.
-          Jaj szívem, már két éve ezt mondogatod. Egyszer túl kell lépned a csalódáson. Annyi helyes fiú van, biztosan mindegyik oda lenne érted.
-          Lehet, de jól megvagyok. Jut eszembe, tudod kivel találkoztam néhány hete a barátnőm, Lily esküvőjén? – anyu azonnal felkapta a fejét, mindig is kíváncsi természete volt. – Liam Payne-nel. Gondolom emlékeztek rá, hiszen közel tizenhárom évig elválaszthatatlanok voltunk. – Ahogyan kiejtettem a nevét, megfagyott a levegő. Anyu apura nézett, aki zavartan matatott az evőeszközös fiókban. Nem értettem a reakciójukat, ami hasonlított Liam szüleinek viselkedésére.
-          És rendesen eszel Abigail, olyan vékony vagy lányom?! – mintha meg sem hallotta volna a Liam nevet, teljesen másról kezdett el beszélni.
-          Anyu, hallottad, amit mondtam?
-          Igen, de most mit csináljak vele?! Örülök, hogy találkoztatok, ennyi. Ki éhes?

Sosem láttam a szüleimet ennyire furcsának. Apu azonnal kiment a helyiségből, anyu figyelte őt, majd belesett a sütőbe, hogy áll a készülő lasagne. Ezer és ezer kérdés kavargott a fejemben, amire nem tudtam a választ. Fogalmam sem volt mi ütött ezekbe a szülőkbe, miért viselkednek így velünk. Engem nem láttak szívesen a Payne családban, nálunk pedig szinte tudomást sem akartak venni Liam említéséről. A tudatlanság volt a legbosszantóbb, hiszen keresgélhettem a tűt a szénakazalban, nem kaptam megfelelő választ. Egy biztos, komoly dologról lehet szó, ha ilyen reakciókat vált ki a szüleinkből.

A délután gyorsan eltelt. Úgy döntöttem várok egy kicsit, mielőtt felhoznám újból a Liam témát. A hangulat újra barátságossá vált és anyuék kérdésekkel bombáztak a hogylétemmel kapcsolatban. Az öcsémmel is beszélgettem, mielőtt elment volna szórakozni. Elizabeth hiába nőtt meg, és kezd kislányból, nagylánnyá válni, ugyanolyan bújós és ölelgetős volt, mint korábban. Amikor elmeséltem neki, hogy találkoztam a One Direction-nel, azonnal extázisba esett és megannyi kérdést tett fel velük kapcsolatban. Az már csak hab volt a tortán, hogy Liam és én gyerekkori barátok voltunk. Imádja a bandát, tizenhárom évesen valószínűleg mindenki értük rajong, bár már ők sem tinisztárok. Megmutatta a szobáját, melynek falain több tucat poszter volt a srácokról, a csapatot ábrázoló tollról és füzettartóról nem is beszélve. Édes volt a rajongása, magamat juttatta eszembe, amikor az én szobám is poszterekkel volt tele. Amikor tizenkét évesen megtudtam, hogy lesz egy húgom, nem tudtam mit kezdeni a helyzettel. Volt egy öcsém, aki az idegeimre ment és nem vágytam egy újabb nyűgre, ugyanis akkor annak tűnt. Viszont amikor megszületett minden rossz érzésem elmúlt, és a világ legboldogabb nővérévé váltam. Mindenben segítettem anyunak, talán ekkor vált az öcsémmel való kapcsolatom is szorossá, amilyen most. Ma pedig el sem tudnám képzelni az életem a testvéreim nélkül.

Elalvás előtt rengeteg dologról beszéltünk Elisabeth-el, aki nem igazán akart elaludni. Amellett, hogy milyen a nagyvárosi élet, leginkább a csapat érdekelte őt, s millió kérdést szegezett nekem velük kapcsolatban. Persze nem ismerem a fiúkat annyira, hogy minden kérdésre megfelelő választ tudjak adni, de ennek ellenére igyekeztem eleget tenni neki. Végül sikerült meggyőznöm, hogy későre jár és aludni kell.
Miután álomba szenderült, kimentem a nappaliba, ahol anyu nyugalomban kötögetett egy pulóvert. Bár messze még a karácsony, hiszen tombol a nyár, mégis Rudolf rénszarvas képét vettem ki a felsőből. Nehezen találtam a szavakat, szerettem volna Liamről beszélgetni, megtudni, hogy mi a fene történt a múltban, ami miatt így eltávolodott a két család egymástól.
Leültem a fotelba, s lelkierőt gyűjtöttem a beszélgetéshez.

-          Anya, mondd csak miért viselkedtél olyan furán, amikor megemlítettem Liam nevét? – a szívem majd kiugrott a helyéről. Idegesen vártam a választ és a reakciót.
-          Nem értem miről beszélsz?!
-          Ne csináld már, teljesen zavart lettél, amikor megemlítettem a nevét és mintha nem is érdekelne, hogy mi van vele.
-          Figyelj kicsim, sok idő telt el. Nem fogok kiugrani a nadrágomból, amiért hallottam felőle.
-          Nem ezt várom, de Karen-nel a legjobb barátnők voltatok, együtt voltatok terhesek, mindent együtt csináltatok, miután megszülettünk akkor is, jóban voltak apuék, együtt nyaraltunk. Most pedig így reagálsz erre az egész Liam-es dologra. Nem vagyok óvodás, huszonöt éves vagyok, talán ideje lenne elmondani, hogy mi történt a múltban. Nem gondolod?
-          Nem számít mi történt évekkel ezelőtt, bármi volt, elmúlt, nem akarok ezzel foglalkozni. És jobban tennéd, ha te sem törődnél ezzel. Kérlek felejtsd el ez az egészet! Most pedig lefekszem, fáradt vagyok. Jó éjszakát!

Puszit nyomott a homlokra és kiment a nappaliból. Újabb kételyeket ébresztett bennem, hogy anyu ennyire a múlt ellen van, és nem hajlandó beszélni a múltbeli történésekről. Próbáltam lenyugodni és egy kicsit elfelejteni ezt az ügyet. Idegesített, de talán nem jó helyen kutakodom. Bíztam benne, hogy Liam szerencsésebb és a szülei nyíltabbak vele. Bementem a szobámba és leültem az ágyra. Éppen akkor kezdett a telefonom csipogni, érkező üzenetet jelzett.



„Drága Abi, unatkozom és itthon minden olyan nyugis. Van kedved elmenni valahova? Beülhetnénk egy kávézóba. Puszi, Liam”

Mi mást mondhattam volna erre az ajánlatra, minthogy persze, hogy van. Izgatott lettem, Liam mindig megmozgatott bennem valamit. Nem akartam, hogy elbízza magát, így egy egyszerű „Igen és gyere értem” volt a válasz. Gyorsan letusoltam, felöltöztem, feldobtam egy laza sminket és indulásra készen álltam. Kiosontam a házból, ahol Liam autója várt. Beszálltam, bekapcsoltam a biztonsági övet és elindultunk az egyik kedvenc helyünkre. Anyuékkal sokszor jártunk ide. Egy kedves kis kávézó volt, finom süteményekkel és kellemes légkörrel. Zavarban voltam, Liam viszont teljesen nyugodtnak tűnt. Utáltam magam ezért a tulajdonságomért is, hiszen eddig nem voltam zavarban egyetlen férfi előtt sem, Liam pedig újabb ismeretlen viselkedést és érzelmet váltott ki belőlem.
Az út alatt alig szólaltunk meg, Liam csendben szemlélte az utat, míg én az elhaladó házakat. Szinte semmi sem változott az évek alatt. A gyerekkorom jutott eszembe, a rengeteg szép emlék, azok is, amelyeket Liam-mel közösen éltünk át. De azóta felnőttel lettünk, sokat változott mindkettőnk élete. De Wolverhampton-ba visszajönni mindig jó.


-          Tudod, hogy milyen gyönyörű vagy? – kérdezte, miközben belekortyolt a harmadik pohár borba. Sosem mondott még ilyet, elvörösödtem, zavarba jöttem. Biztosan az alkohol teszi...
-          Köszönöm! Ez kedves tőled! – motyogtam.
-          Képzeld beszéltem Sophiával, és azt mondta annyira tetszik neki Tokió, hogy szeretne odaköltözni. Ráadásul kapott egy két éves szerződést a japánoktól. – maradhat ott, nekem nem hiányzik. Különben is az előbb még rólam áradozott, most pedig Sophiát említi. Megőrülök ettől a nőtől.
-          Hát, végülis a modelleknek nagyon fontos a karrierje, akár ott is maradhatna, nem de bár? – vetettem fel a nevetséges ötletet.
-          Mi? Hogy Tokióban éljen, én pedig Londonban? Nem tudom elképzelni.
-          Jaj Liam, nem mindegy, hogy hol él? Állandóan úton vagy, turnéztok, bejárjátok a világot, alig vagy Londonban. Szerintem teljesen mindegy hol él Sophia. Bárhol meg tudod látogatni.
-          Figyelj csak! Tegyük fel, hogy te vagy a barátnőm. Te tudnál több ezer kilométerre lakni tőlem?
-          Ha igazán szeretnélek, akkor nem. – határozott és meggyőző voltam, bár úgy éreztem semmi jelentősége a válaszomnak.
-          Na látod… - arca elkomorodott és szomorúan kortyolt az italába. -  Ezek szerint még sem vagyok annyira fontos neki, mint ahogyan lennie kéne.
-          Sajnálom! Talán még nem érett egy komoly kapcsolatra, a karrierje fontosabb. Talán őt is meg lehet érteni… És mit mondott? Aláírja a szerződést?
-          Még gondolkodik. Megkérdezte én mit gondolok róla. Mi mást mondhattam volna, hogy ha igazán szeretné, akkor tegye meg. Hatalmas lehetőség lenne az életében, amit nem szabadna elszalasztani.
-          És szerinted belemegy?
-          Nem tudom. Ha igen, az a kapcsolatunk végét jelentené. Én nem tudok távkapcsolatban élni, így is sokat vagyok távol, ha hazamegyek a kedvesemmel akarok lenni, nem pedig a laptopom képernyőjével, amin a bájos barátnőm mosolyog.
-          Értem. Nem tudok mit mondani, nektek kell tudni mennyire erős a kapcsolatotok és mi mindent bír ki.
-          Tudom! Holnap felhív, aztán kiderül mi lesz.
-          Szerintem ne beszéljünk most erről, érezzük jól magunkat, hiszen erre van ez az este…
-          Örülök, hogy itt vagy nekem, nem is tudom mihez kezdenék nélküled. – ilyenkor mindig elgondolkodom, hogy ez egy baráti öröm vagy esetleg több van ebben. Reménykedem, de félek, hogy illúziókba kergetem magam. Az pedig nagyon nagy csalódás lenne.

Jó estét töltöttünk el, mértékkel fogyasztottuk az italokat, így csak egy kicsit csiccsentettünk be. Liam kedves és barátságos volt a helyiekkel, akik számos alkalommal gratuláltak már a fiúnak, de nem tudják méltó módon kifejezni mennyire büszkék rá. Én is büszke voltam, büszke arra, hogy a barátja lehetek, hogy megosztja velem a baját és az örömét. Nem akartam, hogy szomorú legyen vagy szenvedjen. Tudtam, hogy ha Sophia Japán mellett dönt, akkor az nagyon fog neki fájni. De talán ez lehetőséget ad arra, hogy egyszer színt valljak Liam-nek és őszintén elmondhassam, hogy mit érzek iránta. Addig viszont a támasza maradok, és izgatottan várom, hogy a lány minden döntést fog meghozni…

***

Sziasztok!

Sajnálom, nem mentegetőzöm, csak most tudtam hozni az új fejezetet. 
Számomra fontos rész lett, ugyanis komoly döntés áll a középpontjában, ami meghatározó Liam és Abigail életében.

Várom a véleményeket, PIPA és KOMMENT! Kérek mindenkit, aki olvassa mindenképpen tegyen meg nekem ennyit, úgy érzem nem kérek sokat.

Millió puszi és ölelés, Cami


2 megjegyzés:

  1. Hello!

    Nagyon vártam már a folytatást. xD Fantsztikus lett. Igaz a titokról nem sokat tudtunk meg, de ami késik, nem múlik.
    Nagyon örültem, hogy Liam és Abi kezdenek újra összerázódni, és ha sophia távozik, akkor szabad az út mindkettejük számára. xDDD
    Nagyon várom már a folytatást. Izgatottan várom. Ez a rész csak növelte a kivánccsiságom. xDDD Siess a kövivel!

    xxx, Jule.

    VálaszTörlés
  2. Szia! Rendezek egy blogversenyt, lenne kedved jelentkezni? http://directionervagyokvoltamleszek.blogspot.sk/2014/01/blogverseny.html kérlek nálam válaszolj komiba vagy chat-be :)

    VálaszTörlés